A médiában nagy visszhangot keltett halálos kimenetelű közúti baleset ügyében az első- és a másodfokú bíróság eljárását követően a Kúria olyan meglepő döntést hozott, amely a későbbiekben meghatározó befolyással lehet a bírói gyakorlatra.
2012. december 7. napján Budapesten a Zsigmond téren motoros tolvajok betörték K.A. autójának vezető melletti ülés ablakát és magukhoz vették a sofőr táskáját. K.A. üldözőbe vette támadóit, melynek során több közlekedési szabályt is megsértett (záróvonal, tilos jelzés, sebességkorlátozás, stb.), majd a Kolosy térnél utolérve a támadóit, a motorosok elesése következtében az egyikük halálos sérüléseket szenvedett. A másik támadó a helyszínről nyomban elmenekült. Az üldözés során több személygépjármű megrongálódott, és egy vétlen személy könnyebben megsérült.
Az eset kapcsán a bűncselekmények sértettjeinek jogos védelmi helyzete, annak határai, illetve a támadó élete szembeállítva a sértett értékeivel, testi épségével kerültek középpontba.
A jogos védelmi helyzet az a Btk. szerinti büntethetőséget kizáró ok, amely szerint a jogos védelmi helyzetben lévő védekező személy ugyan látszólag bűncselekményt követ el, viszont mivel a támadás elleni védekezés nem veszélyes a társadalomra, ezért az nem valósít meg bűncselekményt.
A Kúria (Legfelsőbb Bíróság) korábbi, az élet és a testi épség büntetőjogi védelméről szóló 15. számú irányelve képviselte azt a rég megszilárdult jogalkalmazói álláspontot, amely szerint először az elhárító (védekező) magatartás szükségességét, majd annak arányosságát kell vizsgálni. Eszerint a konkrét védekezési mód szükségességének vizsgálatakor az adott veszélyhelyzet felmérése, az egymással szemben álló személyek adottságai, a támadók, illetőleg védekezők számaránya, fizikai erőfölénye és az ebből fakadó támadási és védekezési lehetőségek alapján kell(ett) a helyzetet értékelni. Ezután került sor annak vizsgálatára, hogy az elhárító magatartás arányban áll-e a támadással. Az élet elleni támadás esetén már akkor sem kellett vizsgálni az arányosság kérdését, mivel jogrendszerünkben a korábbiakban is az emberi élet volt a legfőbb védendő érték. A 15. számú irányelv részleteiben is meghatározta a szükségesség és az arányosság vizsgálatát, megítélését, ám ennek ismertetése jelen rövid összefoglaláson már túlmutatna.
Az új Btk. 2013. július 1. napján történő hatálybalépésével, s így a jogos védelem szabályainak megváltozásával szükségessé vált ezen kérdéskörnek az újraértelmezése. Az új Btk. jelenlegi szabályozása szerint „Nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.”
A jogalkotó az új Btk. fenti rendelkezésével csak a jogtalan támadás elleni védekezés szükségességéről rendelkezett, ám a törvény szövegében burkolt módon mégiscsak „belecsempészte” az arányosság egyfajta megkövetelését, miszerint „Nem büntethető, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl.” Eszerint tehát az elhárításnak (védekezésnek) van egy szükséges mértéke.
Kiemelem, a Btk. ezen szóhasználatával és az alábbi értelmezéssel a „szükséges mérték” tekintetben azért nem értek egyet, mert a szükségesség egy IGEN/NEM válasszal eldönthető kategória: ugyanis valami vagy szükséges vagy pedig nem. Olyan nincs, hogy egy cselekmény valamennyire szükséges.
Az új Btk. változásának megfelelően a Kúria a 4/2013. büntető jogegységi határozatában új szemléletmódot fektetett le, amely szerint:
„A védekezést támadás előzi meg. Az elhárítás válasz a támadásra. A védekezés azért jogos, mert a támadás jogtalan. A jogosan védekező a jogot védi a jogtalansággal szemben. Korábbi – ám máig igaz – magyarázat szerint erőt alkalmaz az erőszak ellen. A támadás olyan tevékenység, amely megvalósítja valamely bűncselekmény (szabálysértés) törvényi tényállásának ismérveit. A támadás objektív ismérve annak jogtalansága. A jogtalan támadás elhárításának kockázatát, következményeit a támadónak kell viselnie.
Ha van jogtalan támadás, akkor annak az elhárítása szükséges. Az elhárító cselekmény is tevékenység, aktív szembeszegülés a támadással. A szükségesség azt jelenti, hogy a védekezőnek a jogtalan támadás elhárításához enyhébb védekezési mód nem állt rendelkezésére, mint amelyet alkalmazott.”
Tehát amennyiben a támadás elhárításához enyhébb védekezési mód a megtámadott rendelkezésére állott, úgy elvárható tőle, hogy azt az enyhébb módot válassza meg. Szemléltetésül ha egy hivatásos, élsportoló boxolót megüt egy 16 éves, gyenge testalkatú fiú, akkor a védekező boxolónak nem szükséges kioltania a támadója életét a támadás elhárításához. A támadás elhárításához ugyanis bőven elegendő a támadó földre teperése. Ezzel szemben fordított helyzetben – függően az eset összes körülményeitől! – már fennállhat a támadó élete kioltásának szükségessége a támadás elhárítása céljából. Elképzelhetőek olyan esetek, amikor a védekezőnek nincsen semmilyen más módja a támadás visszaverésekor, avagy az elhárító magatartásának kifejtésekor, mint a támadó életének kioltása.
Hangsúlyozandó, hogy minden ügyben az eset összes körülményét egyenként és összességében kell vizsgálni a megalapozott jogi álláspont kialakítása érdekében!
Azonban az arányosság szükségességen belül megmaradt „csökevényét” az új Btk. által meghatározott bizonyos esetekben sem kell vizsgálni, ugyanis a következő esetekben úgy kell tekinteni, hogy a támadás a sértett életének kioltására irányult, ha:
– azt személy ellen
– éjjel;
– fegyveresen;
– felfegyverkezve; vagy
– csoportosan követik el,
– az a lakásba
– éjjel;
– fegyveresen;
– felfegyverkezve; vagy
– csoportosan történő jogtalan behatolás, vagy
– az a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolás
A Kúria ítélete szerint a vádlottnak mindaddig joga volt bűnelkövetők után menni, amíg fennállt a reális esélye, hogy visszaszerezheti a tulajdonát. Ennek indoka, hogy minden embernek jogában áll védekezni, K.A.-tól pedig meg akarták vonni azt az alkotmányos jogot, hogy ezt megtegye. A Kúria álláspontjával egyetértve K.A. követő magatartást tanúsított a bűnelkövetőkkel szemben. A sofőrnek nem volt lehetősége, hogy megválassza, hogy hol, mikor, milyen körülmények között támadják meg. Az adott helyzetben a jogos védelem keretei között tehát szükségesnek mutatkozott a vádlottak után hajtani, őket üldözőbe venni, mivel K.A.-nak nem volt más, enyhébb eszköze a tulajdona védelme érdekében. A korábbi bírói tanácsok legfőbb érve, amit felhoztak a vádlott ellen, hogy komoly balesetet okozhatott volna. A Kúria viszont rávilágított: a „lehetett volna” nem jogi kategória.
Következtetésül megállapítható, a fejüket bűnözésre adó emberek tekintetében, hogy a bűncselekmény elhárításának kockázatát is vállalniuk kell, ami adott esetben az elkövetők életébe is kerülhet.